(L)egózás.

„Quippe ubi fas versum atque nefas: tot bella per orbem tam multae scelerum facies;”
„Ahol összezavarodik, hogy mit szabad, és mit nem, ott háborúk dúlnak a földön, és a bűn sokféle arcot ölt.”

Szegény, tragikus sorsú költőnk, Radnóti Miklós választotta ezt a Vergilius idézetet az Első Ecloga című versének mottójává.

De versében még keserűbben és keményebben fogalmaz. A Költő és a Pásztor párbeszédében így fakad ki a Költő:

„Még szomorú se vagyok, megszoktam e szörnyű világot
annyira, hogy már néha nem is fáj, - undorodom csak.”

Igazából abban a kegyetlen korszakban, mikor ez a csodás vers íródott, talán jobban érthető volt ez az érzés. Ám úgy vélem, tévedés azt hinni, hogy „csak” abban a korban lehetett ezt érezni. Az undort, sajnos mi emberek is képesek vagyunk a másikból minden korban és minden helyzetben, szinte bármikor kiváltani.

Mikor netes, csetes blogomat írtam „Az ülj közelebb…” címmel, valami ilyesmi is késztetett rá. Olyan kicsit szociológiai tanulmányként, majdhogynem tanmeseként, közös gondolkozásként is történt mindez. A reagálások és blog olvasottsága alapján bizonyságot is lehetett szerezni arról, hogy élő és fontos a téma és ezek fontos értékrendek, elvek.

Igen ám, csak itt jön az elvek és a gyakorlat paradoxonja. A látszólagos ellentmondás. Hiszen, ahogy olvastam örömmel, a téma inspirált egy a fent említetthez kísértetiesen hasonlatos témával és tartalommal is foglalkozó blogot a chates történetekről, életről. Amiben a szerző megismétli és e köré a gondolatok köré is építve, egy tanulságos történeten keresztül mutatja be az általam is oly nagyon fontosnak tartott becsület, tisztesség és általános normális emberi magatartás szükségességét. Ami történet persze nyilván kitaláció, de kicsit talán mégis groteszkje inkább a chatnek. A félelmetes, a torz, és a fenséges vonások sajátos ötvöződése a témáról.

Az emberi reakciók, magyarázatok és viselkedések kiszámíthatók. Mikor az ember minden várakozásával ellentétben, ám korábbi tapasztalataiból mégiscsak sajnos felkészülve rá, szembetalálkozik az előítélettel, a prekoncepcióval és az ezek mellé alkalmanként társuló rosszindulattal is. Az olyan elvek szerinti megközelítéssel, hogy „aki nincs velem, az ellenem van”. Pedig mennyivel szebb (lenne) ezt úgy megfogalmazni és megélni, megcselekedni, hogy „aki nincs ellenem, az velem van”.

És legfőképpen nem értem, miért kell „valaki ellen” lenni?

Miért nem lehet „csak” lenni, és lehetőleg azt nézni, kivel lehet „együtt lenni”?

Természetesen ismerős a neten és különösen a cseten előforduló paranoiás viselkedés. Az, hogy mindig klikkeket alakítunk, és ellenfeleket, sőt ellenségeket kreálunk, akik ellen harcolnunk kell. Mintegy szent kötelességként. Olyannyira magasztos küldetésként fogják ezt fel sokan, hogy ha nincs ellenfél, ellenség, akkor kreálnak.

A farkastörvényeknek is természetesen működniük kell. Ez úgy megy, hogy az ismeretlent „megkóstoljuk”, ha nem védekezik, csak „beleharapunk”, hogy tudja, hol is a helye, ha védekezik, sőt nem áll be a sorba se, mert nem szeret „sorban” állni, akkor „szétmarcangoljuk” és falkában ugrunk rá. Meg természetesen a viccet is ismerjük, ha „van kalapja, vagy ha nincs kalapja”. Csak ez a két dolog lehet a probléma. Mindezek közben természetesen fennhangon magasztalják a tisztesség, a becsület és az igazság hármas szólamát. Akár uniszónóban, akár alattvalóikkal karöltve, kánonban.

De hiszen az ember már tudja, amit megtanult korábban is, csak ismét és megint megtapasztalja: "ne azt nézd, mit mondott, hanem azt nézd, ki mondta!".

Igazából ezek a reakciók még akár természetesek is lehetnének. Védekező és ösztönös reakciók alapvetően. A saját gyengeségeit védi, hogy nehogy más is észrevegye ezeket rajta, mert akkor rögtön a farkastörvények szerint, mint gyenge kerülne a többiek elé prédának.
És azért is így viselkedhet mert esetleg irigy, talán különböző komplexusai vannak, de valóban lehet szerencsétlen élethelyzetben is, mikor ezzel "védekezik", vagy "csak" azért tesz így, mert egyszerűen ilyen. Itt, aki gyengeséget, őszinteséget mutat bármilyen helyzetben és szinten, az sokszor elveszett, mert mindig vannak „falkavezérek”, akik ezt lesik, és azonnal kihasználják, hiszen ezzel is a "táboruk" nő.


A másik ilyen dolog, hogy ahogy az állatok „közösségében” (atavisztikus jegyeink meg bőven vannak, ez is jellemző ránk) itt is állandóan folyik a látható, vagy a felszín alatti küzdelem a „vezérségért”.

És ha már az állatoknál tartunk, egy másik kedvenctől egy kis versecske. A „Rímhányótól”. Aki kíméletlen tükröt tudott tartani az emberek elé. Íme:

Romhányi József: Lepketánc

Mikor a hernyóból lepke lett,
kérkedve repkedett,
hogy fényben keringve mind tovább
csillogtassa hímporát.
A derék kutyának
képére mégis kiült az utálat.
- Villogj csak fent, te szép féreg;
nem lesz nagyobb az értéked!
Hernyó maradsz, bár fent keringsz.
Nem a szárny szab itt mértéket,
hanem a gerinc.